A kék madár

Íme az utolsó karácsonyi történet! Az én kedvencem! 

Maurice Maeterlinck meséje...

...egy favágó gyermekeiről, Mytylről és Tyltylről szól. Karácsony éjszakáján azt álmodják, hogy Berylune, az Alkonyi Tündér elküldi őket megkeresni a boldogság kék madarát. Berylune egy gyémántot ajándékoz nekik, amelynek segítségével beleláthatnak a körülöttük lévő dolgok lelkébe, a hallgatásra kárhoztatott Kutya és Macska pedig szavakba foglalhatja érzéseit. Útjuk során a gyermekeket az erdőben megtámadják az állatok és a fák, de a hűséges Kutya megmenti őket. A testvérek az Emlékezés Birodalmában felkeresik régóta halott nagyszüleiket. Eljutnak még az Éj palotájába és a Jövő Birodalmába is, ahol találkoznak az életre készülődő kistestvérükkel. Végül hazaérnek: anyjuk ébreszti őket. Megérkezik szomszédjuk, Berlingot néni (Berylune tündér), aki elkéri Tyltyltől a kismadarát, ezzel akarja felvidítani halálos beteg kislányát. Ekkor veszik észre, hogy a madár kék színű, és ez az a madár, amelynek keresésére indultak.

“A Kék madarat nem kell távoli országokban keresni. A Kék madár mindig velünk van, ha szeretjük egymást, és örülünk az élet legkisebb ajándékainak is. De mindig elrepül, ha bántjuk egymást, ha irigykedve figyeljük mások örömét. Mert a Kék madár maga a boldogság és kalitkája az emberi szív."

Kovács András: Karácsonyi álom

Deres ágaikkal dermedten álltak az útmenti fák: némán örízték a fagyos csendet. A dombokkal, erdőkkel körülölelt kis falucska kéményei vígan pöfékelték szürke füstjüket a metszően tiszta levegőbe. A pára kristályfüzérré változott, s egy láthatatlan kéz a legszegényebb házíkó udvarán magasodó fenyöfa ágaira fűzte. Egész nap fagyott. Déltájban aztán az ólmos felhőkből hullani kezdett a hó, és néhány óra elteltével már puha, fehér takaró borította az egész völgyet.
Ahol a falucska véget ért, s a kavicsos út az erdő homályába veszett, ott állt az a kicsiny házikó, melyben a kis árva Jankó éldegélt jóságos nagyapjával: Senkijük sem volt egymáson kívül és nagyon szegények voltak.
Szenteste napján a konyhában kályha duruzsolt,ök a barátságos melegben kis bölcsőt faragtak Jézuskával. Amikor elkészültek megszólalt Jankó:
- Nagyapó, most már van Jézuskánk, de még nincsen karácsonyfánk, ami alá odatehetnénk.
- Teringettét, igazad van. - kapott a fejéhez nagyapó- Nosza, öltözz hamar! Induljunk gyorsan az erdőbe mielőtt a nyakunkra esteledik. Jézus születése napján azért mégsem maradhatunk karácsonyfa nélkül. Biztosan
jut nekünk is egy kicsiny fácska.
A hóesésben nekiindultak az erdőnek. Hamarosan úgy néztek ki, mint két hóember.
- No, nézd csak - mutatott nagyapó egy kis fenyöfára mutatva-, hát ez meg hogy kerülhetett ide a sok tölgy közé ?
- Ne hagyjuk itt! Vigyük haza, hisz majdnem olyan árva, mint én.
Nagyapót meghatotta a kisfiú kérése. Bár a föld nagyon kemény volt, mégis ügyesen sikerült tövestöl kiemelni a fát.
-Most már nekünk is lesz igazi karácsonyfánk! -lelkendezett Jankó.
Alig léptek néhányat, amikor erötlen, csipogó hangra fígyeltek fel. Egy kis rnadár próbált szabadulni a galagonyabokor tövises ágainak szorításából. Fent, a fészek melegéböl ijedten nézték társai.
- Nagyapó, segítsünk neki!
Lassan, óvatosan emelték ki szúrós fogságából a kis madarat. Alaposan elfáradt, kicsiny szive már alig kalimpált, a szárnyait sem bírta megemelni.
- Na, most mi legyen, Jankó ? - tette fel a kérdést nagyapó - Ha itt hagyjuk meáfagy a hideg havon, vagy róka viszi el...
- Tudom már -derült fel Jankó-, felviszem a fészkébe, ott majd vigyáznak rá. a többiek. Azzal -nagyapó helyesló pillantásaitól kísérve- belsó zsebébe, közvetlenül a szíve fölé csúsztatta az elgyötört kis jószágot. Óvatosan kezdett fölfelé kapaszkodni. Mikor már csak egy karnyújtásnyira volt a fészektöl, megállt és gyöngéden belehelyezte a madarat.
Vidáman indult lefele. Ám lába alatt váratlanul ág reccsent. Gyorsan egy vastagabb felé kapott, de már túl későn. Nem érte el.. A tüskés bokorba huppant. Nagyapó rémülten ugrott, hogy elkapja. Szerencsére nem történt komoly baj, csupán a ködmönke bánta, mert azt bizony a tövisek összevissza szabdalták.
- Nem fáj semmid ? Nem ütötted meg magad ?
- Nem. - felelte szipogva.
- Akkor miért sírsz ? Mi a baj ?
- Hát, csak ez.. - mutatott zokogva. szakadt kabátkájára- Rongyos ködmönkében hogy köszöntsem a kicsi Jézuskát ? Hogy menjek az éjféli szentmisére, hogy kerüljek a kicsiny Király színe elé ?
- Elég csúnyán elszakadt az igaz, de te sokkal rosszabbul is járhattál volna. Örülj, hogy ép bőrrel megúsztad. Különben is, igazi hősként viselkedtél, hisz megmentetted egy gyönge kismadár életét. Ezt az Égi Király is meg fogja értení. Hidd el: őt nem a külsőd fogja érdekelni, hanem a szíved. A ködmön miatt pedig ne búsúlj, majd én megfoltozom.
Mire hazaértek, bizony már egészen rájuk esteledett. A fácskát egy nagy vírágcserépbe állítva a szoba közepén, egy asztalra tették. lgaz, nem voltak csillogó díszek -csupán néhány színespanírba csomagolt dió, egy-két piros alma és három szál gyertya-, mégis nagyon szép karácsonyfa lett a kis fenyőből. Alatta pedig ott mosolygott a fából faragott kicsi Jézus. Karácsonyi dalokat énekeltek, s közben nagyapó megfoltozta a kis ködmönt. Az idő gyorsan elröppent. Lassan indultak az éjféli misére. Lábuk alatt megcsikordult a hó, a harangok pedig csengtek-bongtak, visszhangzott belé az egész völgy. A templom fényei hívogató melegséggel áradtak a fagyos éjszakába. Száz és száz torokból szállt ég felé a Gloria...
Egy darabig Jankó ís énekelt, ám a szentbeszéd alatt elszenderedett. Álmában angyalok jöttek érte, karjaikba vették és egyenesen a betlehemi barlangistállóba röpítették. Az egyszerű, szegényes istálló láttán Jankó nagyon elcsodálkozott:
- Ó, te kicsiny Gyermek, Isten szegénykéje! Gyalulatlan deszka jászol lett a bölcsőd ? Finom selyem helyett durva szalma a takaród ? Hisz te éppen olyan szegény vagy mint én. Nekem sincs semmim. Apátlanul, anyátlanul, jóságos nagyapómmal élek. Rajta kívül senkim sincs e földkerekén. De azért ajándékot én is adok neked: rád terítem ködmönkémet, hogy ebben a hídeg istállóbnn meg ne fázz. Nem szép az igaz, tudod. leestem a fáról.. Meglátod,jó meleg lesz. – azzal foltozott ködmönkéjével betakarta a Kisdedet. Ebben a. pillanatban vette észre a délutáni kismadarat, amint ott repdesett a jászol felett. Szívét boldog melegség járta át.
- Jézuska madara - mondta Szent József mnsolyogva -, neked köszönheti az életét.
A Boldogságos Istenanya szelíden megsimogatta a kisfiú fejét, és így szólt hozzá:
- Te adtad a legszebb ajándékot a fiamnak. Ne félj, kicsi Jankó, jóságodért elnyered jutalmad. Aki ilyen nagy ajándékot tud adni, annak a szíve nagyon gazdag. Vigyázz szíved gazdagságára, mert most már te is kincset hordozol: az Égi Király kincsét.
Jankó, ahogy ott térdelt a barlangistálló hideg kövén, hirtelen nagyon könnyűnek érezte magát. Legszivesebben szívére ölelte volna az egész világot. De sajnos az álom itt véget ért.
- Te aztán jól elbóbiskoltál. Végig aludtad a szentmisét. – köszöntötte szelíd korholással ölében ébredezö unokáját nagyapó.
~ De én a Jézuskánál voltam, csak most nagyon fázom. –válaszolt boldog álmossággal Jankó.
- Mindjárt hazaérünk. A meleg szobában jó lesz beszívni a fenyö illatát.
Nagyapó, én akkor lennék a legboldogabb, ha abból a nagyon szép álomból legalább egy icipici a mi szegény otthonunkban is valóra válna.
Nagyapó elszomorodott, most fájt neki a nagy szegénység, hisz semmivel sem tudta megajándékozni szegény kis árva unokáját. Szótlanul lépdeltek a havas utcán.
Amint hazatérve beléptek a házba, alig akartak hinni a szemülmek: a fácska csodaszép díszekben ragyogott. A kopottas szoba meghitt karácsonyi fényben tündökölt. A fa alatt pedig egy vadonatúj ködmönke várta gazdáját. Még egy zacskó pipadohányt is találtak nagyapó nem kis örömére. Az asztalon finom kalács illatozott...
- Itt jártak az angyalok! -ujjongott örömében Jankó- Hiszen megcnondta a jóságos Szüzanya: "Elnyered jutalmad." Ó, nagyapó, ilyen boldog még sohasem voltam!
Szegény nagyapó még mindig nem akart hinni a szemének. Egyre csak azt ismételgette:
- Ugye, mindig mondtam, hoáy a karácsonyi Kisded a szegények barátja..
Megindult szívvel énekelte, most már nagyapó és unokája is: "Mennyből az angyal lejött hozzátok..." Közben kint békésen hullt a hó, fent, az égből mosolyogva néztek a földre az angyalok..

Tunyogi Csapó Gábor: A szenteste története

– Papa, papa, ugye elmeséled megint, hogy is volt azon a szentestén? – A kis Bori rövidszoknyás forgószélként rohant át a tágas lakószobán, és átölelte az apját, aki éppen az utolsó csillagszórókat tekerte rá az embermagasságú fenyő legfelsőbb ágára.
– Naná, hogy elmondja – kiabálta Feri, aki alig maradt el húga mögött. Ő már persze méltóságán alulinak tartotta volna, hogy átölelje apját. – Ugye elmondod, apu? A szentestén a szenteste történetét... Muszáj elmondani.
– Ugyan, gyerekek! – intette le őket az apjuk, ami persze álszent képmutatás volt, hiszen titokban nagyon büszke volt arra, hogy felcseperedő gyermekei – Feri már tizenkét éves volt, Bori már kilenc – még mindig nagyra becsülték a papa meséjét. – Hányszor hallottátok már? Hiszen kívülről tudjátok! Tanultátok az iskolában is...
– Ugyan, apu! Az iskolában! Süket duma! – Feri fölényesen legyintett. – Senki nem tudja olyan szépen, mint te! Senki!
– Csodálatosan szép éjszaka volt – kezdte Bori ragyogó szemmel. – Természetesen hó nélkül, ott akkor sem volt hó, ma sincsen, az az éjszaka mégis fehérebb volt és fényesebb, mint nálunk a legtisztább téli éj... Nem, papi, igazán! Senki nem tudja ilyen szépen!
– Te lány, hiszen kívülről tudod az egészet!
– Na és? Baj az? – Bori hangja könyörgőre fordult.
– Pont ez a hecc benne – tódította Feri.
– Jó, jó, ha mindenáron akarjátok, – adta meg magát elégedetten az apa. A két gyermek ujjongva futott a széles fotelhez, amelyen még mindig kényelmesen elfértek mindketten, illedelmesen leültek s apjuk arcára függesztették tekintetüket, amikor az helyet foglalt velük szemben, a másik fotelben.
– No hát... – kezdte az apa. – Csodálatosan szép éjszaka volt, természetesen hó nélkül, ott akkor sem volt hó, ma sincsen, az az éjszaka mégis fehérebb volt és fényesebb, mint nálunk a legtisztább téli éj. Az izzó csillagok között magasan lebegett a telihold, az egész eget földöntúli fény töltötte be, amilyet sem azelőtt, sem azóta nem látott emberfia. A Betlehem nevű városkában azonban ezt nem vette észre senki, az emberek sajnos mindig hajlottak a vakságra, s ezen bizony nem változtatott az utolsó ezerkilencszázkilencvenhat esztendő sem. A városka szűk, tekervényes utcáin fiatal emberpár botorkált küszöbről küszöbre, szállást keresve. Mindenki láthatta, hogy alig állnak a lábukon, de...
– Mindenki láthatta volna, papa, – igazította helyre Bori az elbeszélés menetét. Az apa mosolyogva bólintott.
– Mindenki láthatta volna, igazad van, Bori, de senki nem akarta látni. Mindenütt elutasították őket, mert az emberek...
– Buták és önzők – mondta a két gyerek egy hangon.
– Úgy van, és sajnos ezen sem változott semmi azóta – folytatta bólogatva az apjuk.
– Ó, ha tudták volna... – suttogta Bori kellemes borzongással.
– Hülyeség – oktatta ki a bátyja. – Akkor állatian unalmas lenne az egész.
– Hogy beszélsz? Szégyelld magad! – háborodott fel Bori.
– Hogy beszélek? Így beszélek! Talán nincs igazam, apu?
– Na, na... Amit mondtál, bizonyos szempontból igaz, de ahogy mondtad...
– Na látod! – kiáltott egymásra a két gyerek azonos szavakkal, mert mindkettő úgy érezte, az apa neki adott igazat.
– Szóval, az ifjú párt mindenütt elutasították – folytatta gyorsan az apa, meg akarván előzni a csírázó veszekedés kifejlődését. – Pedig szegény asszony már csaknem összeesett. De hiába, akárhol kopogtattak is, minden ajtó zárva maradt. Támolyogtak hát tovább és...
Ezúttal a lakásajtó elektromos gongjának dallamos zengése szakította félbe az elbeszélést. Az apa bosszúsan ráncolta a szemöldökét, az anya idegesen szaladt be a konyhából.
– Hát ez meg mi – támadt neki szokott idegességével a férjének –, vársz valakit?
– Dehogy várok – védekezett a férfi. – Nem is tudom, ki az ör...
Az elektromos gong újra megszólalt.
– Nahát, ez aztán! – Az anya összecsapta a kezét. – Ilyen nincs! Hát már a szentestén sincs nyugta az embernek?
– Te, nem lehet, hogy... – suttogta Bori a bátyja fülébe. – Te, az lehet, hogy...
– Hülyeség – mordult rá halkan Feri. Rövid megfontolás után meg is ismételte. – Hülyeség.
A gong hangja harmadszor zengett végig a lakáson. Az anya idegesen összerándult. Az apa gyámoltalanul megemelte a vállát, torkát köszörülte, megigazította a nyakkendőjét, és az ajtó felé indult. A gyerekek követni akarták volna, de az anya visszatartott őket a lakószobában.
A lakásajtó közvetlenül a kertre nyílt, amint az gyakran előfordul földszintes családi házaknál. A kinyíló ajtó keretét ezüstös fényt árasztó köd töltötte be, s e titokzatos sugárzás közepén két árnykép állott, egy vézna férfi, fáradtan lecsüggő vállal, s egy elformátlanodott asszonyi alak.
– Bocsásson meg, uram... – A fáradtságtól rekedt hang szinte csak suttogott. – Bocsásson meg, de fényt láttam... Legalábbis azt hiszem... És gondoltam... Ha megkérhetném... Ha tudnának szállást adni... Az asszonyom már összeesik... Hiszen látja, ebben az állapotban... Csak erre az egyetlen éjszakára...
– De ilyet... Ki hallott már ilyet? – A megzavarodott apa hangjából határtalan elképedés beszélt.
– Itt vannak! Ők azok! – suttogta Bori. Ki akart surranni az előszobába, de anyja a karjánál fogva visszahúzta.
– Ha csak pár órára is – könyörgött tovább a rekedt hang. – Hogy kicsit megpihenjen szegény. Hiszen már lépni sem tud.
– De hát... Hogy jut egyáltalán erre a gondolatra, ember? – tört ki az apa. – Attól félek, eltévesztette az ajtót. Ez nem hotel vagy fogadó, hanem magánlakás. Érti? Menjen...
– Nincs nekünk pénzünk, uram. Semmink sincs, nem tudnánk fizetni – suttogta végképp megtörve a hang.
– Ó hát ez... Ezt igazán sajnálom... De hát... Igazán nem tudom... – Az apa érezhetően elbizonytalanodott.
– Engedd be őket, papi, engedd be őket! – Bori hangja tisztán csengett, mint az üvegharang.
– Fogd be a szád! – kiáltott rá az anyja, s visszalökte a gyereket a lakószobába. – Maguk pedig menjenek az állomási misszióhoz, vagy az üdvhadsereghez! – kiabált az ajtó felé. – Mit képzelnek? Egyszerűen berontani vadidegen emberekhez, még hozzá éppen szentestén! Csukd be az ajtót, Ferenc, azonnal csukd be!
– Nagyon sajnálom. – Az apa a vállát vonogatta, bizonytalanságát mintha elfújták volna. – Igazán lehetetlent kívánnak, be kell látniok maguknak is. – Becsapta az ajtót, de rövid megfontolás után újra fölrántotta. – Próbálják meg a rendőrőrszobán – kiabált, pedig már nem is látott senkit. – Ott biztosan kapnak valami segítséget. Jobbra a második utca.
A titokzatos, áthatolhatatlanul fénylő ködből válasz érkezett; ez azonban egészen más hang volt, tisztán és mélyen kondult, de hidegen és keményen.
– Mégse volt fény az, amit látni véltem.
Az ajtó végképp becsukódott. Az apa ezúttal beakasztotta a biztosító láncot is, kétszer ráfordította a kulcsot, aztán visszatért a lakószobába, ahol az anya a hangosan zokogó Borit korholta.
– Ne csinálj cirkuszt, Bori! Mit tudod te, miféle emberek voltak? Hajléktalanok, csavargók, talán bűnözők is! Kinek jutna egyéként eszébe így bekéredzkedni egy idegen otthonba? Álmunkban még a torkunkat is elvághatták volna! Ó, a kalács! Te jó ég, a kalács!
Megfordult, és kiszaladt a konyhába. Bori sírt még egy sort, Feri mély gondolatokba merülve bámult maga elé, mintha a perzsaszőnyeg mintáit tanulmányozta volna. Az apa le-föl járkált a szobában, megigazított néhány állítólag ferdén lógó képet a falon, aztán a szobájukba küldte a gyerekeket, hogy elrendezhesse az ajándékokat a gazdagon díszített karácsonyfa alatt.
A szenteste története befejezetlenül maradt. Nem is esett szó róla, soha többé...

Diótörő

A diótörő történetét eredetileg E.T. A. Hoffmann vetette papírra 1816-ban, A diótörő és az Egérkirály címmel (Nußknacker und Mausekönig). Ha jól megnézzük, Hoffmann meséjében a karácsony valójában csak díszlet, ürügy, amellyel az író elviheti olvasóit egy olyan világba, amelynek határát ő maga időről időre átlépte. Hoffmann ugyanis egész életében a valóság és a fantáziavilág határmezsgyéjén egyensúlyozott. Élete a meghasonlottság jegyében telt. A poznani bíróság titkára lett, de tehetsége ennél jóval többre predesztinálta. Igen sok műfajban megmutatkozott ez a tehetség, de ő maga a zenei képességeit becsülte a legtöbbre.

1808-ban, tisztviselő munkakörét feladva, a bambergi színházban karmesterként vállalt állást, majd Drezdában, Lipcsében volt zeneigazgató, és zenekritikai írásaival is felhívta magára a figyelmet. Kiválóan rajzolt és festett, karikatúráiban éles tükröt tartott kora művészvilágának és arisztokráciájának. De hiába volt sikeres, hat év „művészi kitérő után” 1814-ben visszatért eredeti foglalkozásához: Berlinben minisztériumi állást vállalt. Munkája során nap mint nap szembesülnie kellett a hétköznapok realitásával, amiből, úgy érezte, egyetlen menedék az alkohol. Ennek a kettős, szürrealisztikus világnak a szülöttei Hoffmann bizarr meséi és történetei, amelyek csakúgy, mint szerzőjük, a valóság és a fantáziavilág határmezsgyéjén egyensúlyoznak.

A diótörőbábu eredeti történetében is egy teljesen hétköznapi, polgári család ünnepébe csöppenünk bele, ám a cselekmény igen hamar átlép a képzelet világába. Ez a világ azonban közel sem olyan kiegyensúlyozott, mint a tündérmesék univerzuma, a képek őrült módon kavarognak, hogy végül a szerző átlépje a mese határát: A diótörőt átemeli a hétköznapokba, s a főszereplő kislány, Marika jegyesévé teszi. Marika és a diótörő-herceg csodás utazásokat tesznek a fantázia birodalmában, mindeközben az egérkirálytól és annak alattvalóitól menekülnek.

„A menyegzőn huszonkétezer, ragyogó gyöngyökkel és gyémántokkal ékes baba táncolt. Marika a mai napig királynője annak az országnak, ahol csillogó Karácsonyfa-erdőket, áttetsző Marcipán-palotákat, egyszóval a legpompásabb és legcsodálatosabb dolgokat láthatja, akinek a látásra szeme van” – fejezi be a történetet Hoffmann, és mind a mai napig „látóvá” tudja tenni olvasóit. De amikor becsukjuk a könyvet, tudjuk, hogy a nyárspolgárok világában nincs esélye Diótörőnek herceggé válni, mint ahogy a világ egyik tündéri tehetséggel megáldott írója is kénytelen volt alkoholista tisztviselőként leélni az életét.

Idősebb Alexandre Dumas 1844-ben erőteljesen átdolgozta Hoffmann történetét. Ezt a verziót kapta kézhez Csajkovszkij Ivan Vszevolozsszkijtól, a Cári Színházak akkori főigazgatójától. A megrendelés egy mesebalett megkomponálására szólt, amelyhez a legendás Marius Petipa, a Szentpétervári Birodalmi Színház francia származású táncos-sztárja készítette el a koreográfiát.
Csajkovszkij nem örült a felkérésnek. A történet alapötlete tetszett neki, ám Petipa több helyütt értelmetlenül megváltoztatta a mesét, hogy minél több látványos balettjelenetet komponálhasson.

Mindehhez hozzájöttek a szemkápráztató díszletek és jelmezek, így a látványosság nemcsak Hoffmann meséjén, hanem Csajkovszkij zenéjén is felülkerekedett. Csajkovszkij mindezek ellenére igen rövid idő alatt megírta a balett zenéjét, amelyet 1892 decemberében mutattak be a Marinszkij Színházban, „A diótörő” címmel. A darab már ekkor hatalmas sikert aratott, s ez a sikersorozat a mai napig megállíthatatlanul folytatódik tovább.

Debbie Macomber Szent karácsony éjjel

Ebben a kötetben két regényt talál az olvasó, melyek közül az első a Cédrusliget-sorozatba illeszkedik, a második pedig a Manning családból megismert Carrie bájos története.

Szenteste Cédrusligeten
Lassan az egész város elcsendesedik, a családtagok a karácsonyvárás lázában égnek. Szenteste napján egy várandós fiatal lány száll le a kompról, és gyermeke apját keresi. A régi barátnők, Olívia és Grace azonnal a védőszárnyaik alá veszik, s mivel a szükség úgy hozza, éjszakára is befogadják. Amikor mindenki az éjféli misén vesz részt, Mary Jónál megindul a szülés…

Ezüstcsengettyűk
A tizenhárom éves Mackenzie, azt vette a fejébe, hogy megnősíti az apukáját. Philip nemrég vált el, és úgy érzi, nem hiányzik nő az életéből. Amikor azonban új házba költöznek az egyik lakó, a szép és melegszívű Carrie megingatja az elhatározását. Mackenzie malmára hajtja a vizet Madam Fredrick, a jósnő is, aki szerint Carrie még karácsony előtt találkozik álmai lovagjával…

Fekete István: Karácsony éjjel

Fekete István karácsonyi történetei varázserővel bírnak, hiszen saját élményeinket is megelevenítik, és olvasója hamar azon kapja magát, hogy nicsak, vele együtt ő is emlékekre emlékezik.

Fekete István: Karácsony éjjel 

A konyhából behallatszott a tűz pattogása, de aztán betették az ajtót s a kocsmában csend lett. A bádog lámpaernyő karimája némán hajlongott a repedezett gerendán és amint a láng megbillent, mintha valaki sóhajtott volna.

Az ablakok arcán csendesen szivárgott a cseppé hűlt pára, az ajtókilincs ferdén állt, mintha valaki be akarna jönni s a székek úgy álltak az asztalok mellett, mintha fáradt karjukkal szívesen az asztalra könyököltek volna.

Ekkor megpendült egy húr a kemence mellett. Az öreg Tallér rátette kezét a cimbalomra, mert véletlenül ütötte meg a húrt, de a lágy zendülés már szétszállt a szobában, megsimogatta a falakat, lengett a levegőben, aztán visszahullt a cimbalomra, mint fészekre a madár.

Zimányi felemelte fejét. A homályban nem látta az öreg cigányt, de érezte, hogy nézi. Töltött magának.

-Van poharad, Tallér? Hát akkor tartsd ide.

Ittak. A lámpa hunyorgott s a cigány visszaült a sötétbe.

-Hajajaj!

-Mért sóhajtozol, Tallér?

-Csak úgy sóhajtozok, instállom. Minek örüljek? Elmúlik minden.

-Elmúlik, Tallér. De ezt úgyis tudjuk. Muzsikálj!

-Ma?

-Ma. Csak úgy magunknak.

A kocsmáros benézett az ajtón, megtöltötte az üveget, aztán kiment. A cimbalom halkan beszélgetni kezdett. Akadozva, mintha emlékeiben keresgetne. Néha felkiáltott, néha megjajdult, aztán csak dúdolgatott, mint a pusztán kaszáló szél. Zimányi elnézett valahová, fehér haja puhán simult halántékához és arra gondolt, mi lesz, ha egyszer elhallgat a cimbalom, elalszik a lámpa és elalszik minden...

Úgy érezte, jó lesz. Megbékélve bólintott. Hát alszunk, no. Az öreg cigány aszott, fekete kezét a cimbalomra tette, s az ajtóra nézett.

-Jár kint valaki?

A kilincs bólintott, az ajtó óvatosan kinyílt. Egy ember jött be, aztán egy asszony. Vállukon hó.

-Jó estét.

-Jó estét -bólintott Zimányi- esik?

-Esik.

-Hová?

-Palánkra. Oda várnak bennünket, karácsonyra.

Persze, karácsony van. Régi karácsonyok villantak fel Zimányi emlékei között, de aztán hamar elhamvadtak, elfáradtak...

A kocsmáros odaállt a vándorok elé.

-Mi kellene?

-Csak pihennénk, ha szabad.

Az asszony fáradtan felnézett.

-Kenyeret kérnénk. Pénzért.

Zimányi megfogta a kocsmáros kabátját.

-Adjon szalonnát is... karácsony van.

Gondolkodó csend lett. A vándorok előtt egy kis vörös mókus ült az asztalon és a kenyérhéjat eszegette. Okos, fekete szemével körülnézett.

-Szelíd?

-Mint a gyerek. Csak megszorítani nem szabad, mert akkor harap.

Zimányi felkelt, nehézkesen odament az asztalhoz és megsimogatta a mókust. A kis állat megszagolta Zimányi kezét, aztán végigfutott a karján és bekukkantott a zsebébe.

-Az én zsebemet ki szokta forgatni -mondta a vándor -múltkor megrágta a pipámat, azt nem szeretem... meg hát üres is...

-Nem adja el?

-El nem adom, csak úgy odaadom. Jobb dolga lesz...

Zimányi pénzt tett az asztalra.

-Egyedül vagyok... eljátszogatok vele... ez lesz az én karácsonyom...

Diót hozatott a kocsmárossal s a mókus észre sem vette, amikor gazdái elköszöntek. Zimányi kucsmáját a mókus mellé tette, hátha elálmosodik.

-Hozass még egy üveggel, Tallér, diót is.

A mókus megszagolta a bort s a diót a kucsmába hordta.

A cimbalom halkan zengett. Künn hullott a hó, nyári kórószálak álltak az utak mellett, valahol messze csengett egy szánkó, varjak aludtak a jegenyéken, a hidak alatt susogott a víz, mintha mesét mondana az öreg hídlábnak.

Zimányi hazaindult. Zsebre rakta a diót és a mókust is.

-Ehetsz útközben is, ha akarsz.

Lassan lépegetett hazafelé. Az út, mint a bársony. Botja nem koppant, arcára hópehely esett. A falu végén kis erdő s az erdőn túl Zimányi háza. Jó lenne, ha várakozó lámpás intene belőle, de nincs már senkije.

Nem nagy a hó, mégis nehéz a járás, az erdő fái között álmos köd ül. Megállt, botjával a hóra ütött.

-Milyen puha, akár a párna. Hideg sincs.

Azzal leültek az árok mellett. Megcsörrentek a diók, a mókus kiugrott a zsebbő és felszaladt az öregember vállára.

-Ne csiklandozz, te, csak egy kicsit pihenek.

A mókus leugrott a földre. A hónak szabadság szaga volt. Az erdei csend susogni kezdett s az ágak ugrásra ingerelték. Az árokparton bodzafa állt és ijedten ébredt fel, amikor a mókus végigszaladt rajta.

-Mit akarsz?

-Szállást keresek. Az ember elaludt és én elszöktem... nem tudod hol találnék szállást?

-Eredj a Bükkhöz.

A mókus átlendült az öreg bükk alsó ágára.

-Azt mondta a Bodza, hogy te adsz nekem szállást.

-Nem adok. Nincs, de ha lenne se adnék.

-Majd ad más.

De nem adott a Kőris se, a Cser se. A Vadcseresznye csak a fejét ingatta, a Nyír pedig még fiatal vesszőit is megsuhogtatta. Csak az öreg Tölgy mondta meg kereken.

-Nem szabad! Ne kérdezd, miért, nem szabad. Különben magam sem tudom mért, menj, ahonnan jöttél.

Zimányi ekkor már mélyen aludt az árokparton. Azt álmodta, hogy egy hideg kéz nyúl a kabátja alá, de nem a pénztárcáját, a szívét keresi.

Arca sárga lett, feje előrebukott a kínban, hogy megmozduljon, de nem tudott.

A kis mókus ekkor ért oda. Felugrott az öregember vállára és lerázta magáról a havat, az öreg nyakába.

Erre már felébredt Zimányi. Mélyet lélegzett, aztán tántorogva felállt. De mi ez a hideg a nyakánál? Odanyúlt és eszébe jutott a mókus.

-Hát te ébresztettél fel, te? Bizony jó, hogy felébresztettél...

Megkereste botját és lassan lépegetve elindult hazafelé. Zsebében megzörrentek a diók s amikor otthon meggyújtotta a lámpát, körülvették a régi bútorok.

A mókus az ágy karfájára ugrott, leült elgondolkodva, mert ő sem tudta, hogy mért nem kapott szállást a fáktól. Nem tudta, hogy Zimányinak szíve és zsebe mindig nyitva volt szegénynek, vándornak, mindenkinek s az ilyen embernek nem lehet elhagyatottan, árokparton meghalni.

Nézte egymást ember és mókus. A kályhában halkan dúdolt a szél, a felhőket elkergette, aztán nagy csend ás nagy békesség lett kint és bent.

Aludt az öregember és aludt a kis mókus karácsony éjszakáján.

Lucy Maud Montgomery: Anne karácsonya

Ki ne emlékezne Anne Shirley-re, a vörös hajú, cserfes árva kislányra, aki világszerte nézők és olvasók millióinak szívét hódította meg? Vagy a váratlan utazás című film- és könyvsorozat kacagtató és szívmelengető epizódjaira? A Könyvmolyképző Kiadó most igazi ünnepi meglepetéssel szolgál a népszerű kanadai írónő rajongóinak. Ebben a megkapó humorral és emberséggel átszőtt kötetben a szerző magyarul eddig még soha meg nem jelent novelláiból válogathat az olvasó.

A máig friss történetek arra emlékeztetnek bennünket, hogy még nem késő visszatalálnunk a karácsony és az ünnep igazi jelentéséhez: az összetartozás, a megbocsátás és a szeretet érzéséhez.

Lucy Maud Montgomery

Lucy Maud Montgomery (Clifton, 1874. november 30. – Toronto, 1942. április 24.) kanadai írónő. Leginkább az Anne Shirley-sorozatról ismert, valamint a Váratlan utazás című filmsorozatról, mely az ő A mesélő lány és Az arany út című regényei, illetve az Avonlea-i krónikák 1-2. novelláskötetei átdolgozásából született.

Élete

Lucy Maud Montgomery 1874. november 30-án született a Prince Edward-sziget Clifton nevű városában, egy kis faházban, Hugh John Montgomery és Clara Woolner MacNeill Montgomery gyermekeként. Maud anyai dédapja tagja volt a Prince Edward-szigeti törvényhozó testületnek, apai nagyapja pedig a Prince Edward-szigeti Parlamentnek volt a tagja több mint 3 évtizedig. Regényei későbbi főszereplőjét, Anne Shirleyt és környezetét saját magáról, fiatal éveiről és a körülötte levő emberekről mintázta. Anne-hez hasonlóan ő is egy vidéki farmon nőtt fel, idősebb nevelők között.

21 hónapos korában édesanyja tüdővészben elhunyt. Édesapja Prince Albert-be költözött, ezért anyai nagyszüleihez, Alexander és Lucy MacNeillhez került, akik a sziget északi partján fekvő falucskában, Cavendishben laktak. Bár több rokon is élt a közelben, mind jóval idősebbek voltak nála. Játszótárs helyett könyvekkel és képzeletbeli barátnőkkel szórakoztatta magát. Ötéves korában komoly betegségen esett át, hastífuszt kapott, de felépült belőle. Az iskolában nehezen tűrte a többi gyerek ugratásait, piszkálódásait. Problémái voltak a szigorú tanárokkal is. Az egyik tanáráról mintázta Miss Brownellt az Emily of New Moon című művéhez.

Korán írni kezdett, 9 évesen megírta első versét. Ekkor kezdett el naplót vezetni, mely szokását egész életében megtartotta. 12 évesen verset küldött egy amerikai magazinba, és nagyon letört, mikor a magazin visszautasította. Következő évben egy helyi magazinnak küldte el újból a verset, de ők is visszautasították. Ez annyira megviselte, hogy eldöntötte, soha többet nem publikálja egyetlen versét sem.

1890-ben Maud édesapjával nyugatra költözött a kontinensre, és tizenhárom év után újra együtt éltek.

Bár szeretett Prince Albertben élni, 1891-ben honvágya lett. Hiányoztak Cavendish-beli barátai és rokonai, ezért visszaköltözött a Prince Edward-szigetre. Édesapját többet nem látta. A Prince of Wales Főiskolán tanult 10 hónapot, majd tanítónőként dolgozott Bidefordban. A tanítás mellett írt is, cikkeit és történeteit gyakran kiadták. 1895-ben felvették a halifaxi Dalhousie Egyetemre, így folytatta tanulmányait. 1898-ban nagyapja meghalt, s ezért ismét Cavendish-be ment, hogy gondoskodjon nagyanyjáról, aki nem tudott bejárónőt tartani. Nagyanyját haláláig, 1911-ig 13 éven keresztül segítette, ápolta. Cavendishben töltött évei alatt több száz rövid történetet, verset írt.

Szerette a természetet, a tenger látványát, hangjait, az évszakok változását, a vadvirágokat, mezőket, erdei ösvényeket, és különleges képességgel tudta ezt a világot műveiben leírni. Az évek múlásával családra, férjre vágyott. Több udvarlója is akadt, de végül egy presbiteriánus lelkésszel, Ewan MacDonalddal találkozott, akibe ugyan nem volt szerelmes, de tisztelte társadalmi és intellektuális helyzetét. Nagyanyja haláláig nem házasodtak össze, de eljegyezték egymást.

Maud nagyanyja 1911-ben elhunyt, megtartották az esküvőt Ewan MacDonalddal 1911. július 11-én. Az Ontario állambeli Leaskdale-be költöztek, ahol MacDonald tiszteletes lett az új lelkész. Az írónőnek tetszett ugyan Leaskdale, de nem szerette úgy, mint a Prince Edward-szigeti Cavendisht. Maud lelkiismeretes lelkészfeleség volt. Szerepet vállalt a közösség életének irányításában, nevelte két fiukat, Chestert, aki 1912-ben született és Stuartot, aki 1915-ben. A párnak 1914-ben született meg Hugh Alexander nevű fiuk, aki születésekor meghalt. Ez a tragédia inspirálta Anne Shirley első gyermekének halálát, az Anne férjhez megy című regényében.

A lelkészfeleségi teendők mellett nem hanyagolta el az írást sem. Ekkor született az Emily-trilógia is (ami Magyarországon 5 kötetben jelent meg). A család 1926-ban Norvalba, majd Ewan nyugdíjazása után 1935-ben Torontóba költözött. Bár kívülről a MacDonald család boldog és kiegyensúlyozott család képét mutatta, a valóságban más volt a helyzet. Ewan depressziós lett és depressziója Maud életére is kihatott. A 30-as évek végén Maud egészségi állapota egyre romlott. 1937/38 telén egy influenzán, majd egy ideg-összeroppanáson is keresztül ment. 1941 végére állapota annyira leromlott, hogy már olvasni és írni sem tudott. 1942. április 24-én halt meg. Cavendishben, egy kis temetőben helyezték végső nyugalomra.

A fenyőfa

 Ma is egy gyönyörű Andersen mesét hoztam, arról, hogy ne akarjunk minden áron felnőni. Kisgyerekként nem nagyon szerettem a meséit. Mindig szomorú lettem tölűk. Felnőttként már másképp olvasom a meséit, de valamiért a szomorúság megmaradt.

Állt az erdőben egy szép, sudár kis fenyőfa. Jó helye volt: nap is érte, levegő is simogatta, idősebb társai, lucfenyők meg jegenyefenyők zúgtak körülötte. De a kisfenyőnek minden vágya az volt, hogy magasabbra nőjön; a meleg napot, az üdítő levegőt sem élvezte, s ügyet se vetett a parasztgyerekekre, akik ott jártak-keltek, fecsegtek körülötte, amikor szamócáért, málnáért mentek az erdőre. Sokszor egész köcsöggel szedtek, máskor szalmaszálra fűzték fel a szamócaszemeket, aztán leültek pihenni a kisfenyő tövébe, és azt mondták:

- Milyen szép ez a kicsi fa! - S ezt a kisfenyő nem szívesen hallgatta.

A következő esztendőben egy jókora hajtással lett magasabb, újabb év múlva még egy hajtással; a fenyőfák hajtásaiból mindig meg lehet mondani, hány évesek a fák.

- Ó, ha akkora lehetnék én is, mint a társaim - sóhajtotta a kis fenyőfa -, akkor messzire szétterjeszthetném ágaimat, koronámmal pedig kitekinthetnék a nagyvilágba! Madarak fészkelnének az ágaim között, s ha szél támad, én is olyan méltóságosan bólogathatnék, mint azok ott!

És nem örült a napfénynek, sem a madárkáknak, még a szép kis piros felhőknek sem, amelyek napkeltekor, napnyugtakor elvitorláztak fölötte. Elközelgett a tél, csillogó-fehér hótakaró borított körülötte mindent, néha egy-egy nyúl iramodott el arra, és futtában átugrotta a kisfenyőt. Ó, milyen bosszantó volt! Két tél is elmúlt, míg végre a harmadikon akkorára nőtt, hogy a nyulak már nem ugorhatták át, meg kellett kerülniük. Ó, nőni, nőni, nagyra nőni és hatalmasra, mégiscsak ez ér legtöbbet ezen a világon - áhítozott a kisfenyő.

Ősszel favágók jöttek az erdőre, és minden esztendőben kidöntöttek néhányat a legmagasabbak közül. A fiatal fenyő, amely időközben szépen felcseperedett, reszketve figyelt: a fenséges faóriások recsegve-ropogva zuhantak a földre. Fejszével lecsapkodták ágaikat, csupaszon hevertek; így, ágaiktól fosztottan, soványan, alig lehetett megismerni őket, Aztán szekérre emelték a rönköket, a lovak közé csaptak, és elvitték őket az erdőből.

Hová vihették? S mi várhat rájuk?

Tavasszal, amikor a fecskék, gólyák visszatértek, megkérdezte tőlük a fenyő:

- Nem tudjátok, hová vitték a társaimat? Nem találkoztatok velük az úton? A fecskék nem tudtak róluk, de egy öreg gólya hosszan elgondolkozott, aztán bólintott, és azt mondta:

- Alighanem láttam a társaidat. Amikor Egyiptomból útra keltem, új hajókat láttam a tengeren. Pompás árbocaik voltak - a társaidból faraghatták őket, mert fenyőillatuk volt. Köszöntem is nekik, de igen magasan hordták a fejüket.

- Ó, lennék csak magasabb! Most a tengert járhatnám. Milyen is az a tenger, mesélj róla!

- Hosszú volna arról a mese! - felelte a gólya, és továbblépdelt.

- Örülj az ifjúságnak! - intették a napsugarak. - Örülj üde hajtásaidnak, a fiatal életerőnek, ami betölt!

És a szél csókot lehelt a fára, a harmat megkönnyezte, de a kis fenyőfa velük sem törődött.

Karácsony táján aztán fiatal fenyőket is kivágtak az erdőn, még olyanokat is, amelyek zsengébbek voltak a nyughatatlan fenyőfánál. Ezekről a zsenge fákról - a legszebbeket válogatták ki - nem csapkodták le a gallyakat, úgy rakták szekérre, s a lovak ezeket is elvitték az erdőből.

- Ugyan hová viszik őket? - töprengett a mi fenyőfánk. - Nem nagyobbak nálam, volt köztük egy, amelyik még kisebb is, mint én. Mért hagyhatták meg az ágaikat? Hová vihette őket a szekér?

- Mi tudjuk! Mi tudjuk! - zsinatolták a verebek. - Lent a városban benéztünk itt is, ott is a házak ablakán. Tudjuk, hová mentek a szekéren. Olyan pompa és fény veszi körül őket, amilyenről te nem is álmodol! Bekukucskáltunk az ablakon, és láttuk őket: meleg szobában álltak szépséges díszekkel, aranyalmával, mézeskaláccsal, sokféle játékkal aggatták tele az ágaikat, s az ágak hegyén száz meg száz gyertya fénylett.

- És aztán? - kérdezte a fenyőfa, és reszketett minden ága. - És aztán? Aztán mi történt?

- Többet nem láttunk. De ez gyönyörűséges Szép volt.

- Hátha engem is szerencse ér, s megjárhatom ezt a ragyogó utat! - ujjongott a fenyőfa. - Hiszen ez még nagyszerűbb, mint a tengereket járni! Ó, hogy epedek, hogy vágyakozom! Bár itt volna már újra a karácsony! Vagyok már akkora, mint a társaim, akiket tavaly a városba vittek. Csak már szekérre emelnének! Csak ott állhatnék már a meleg szobában, pompa és fényesség közepette! Vajon mi következik aztán? Biztosan még jobb lesz, még szebb, különben minek díszítenének föl olyan gazdagon? Utána még nagyszerűbb, még pompásabb dolgok várnak rám. De mik azok? Ó, hogy mennék már, hogy vágyom el innét! Magam sem tudom, mi lelt.

- Örülj nekünk! - mondta a levegő meg a napsugár. - Örülj az üde ifjúságnak itt az isten szabad ege alatt!

De a fenyőfa nekik sem tudott örülni. Nőtt, nőtt, ahogy csak erejétől telt, s zöldellt télen-nyáron. Az emberek, akik látták sötétzöld pompájában, azt mondták: "De szép fa ez!" És karácsony táján őt vágták ki elsőnek. Velejéig hatolt a fejsze, s egy mély sóhajjal elzuhant. Kínzó fájdalmat érzett s félájultan feküdt a földön; nem tudott most a szerencséjére gondolni, elszomorította, hogy meg kell válnia szülőföldjétől, a helytől, ahol felnövekedett; tudta, hogy nem látja soha többé kedves öregebb társait, körül a kis bokrokat, virágokat, talán még a madarakat sem. Bizony, az utazás nem volt kellemes.

Csak akkor tért újra magához, amikor társaival együtt lerakták egy udvaron, s hallotta, hogy egy ember így szól:

- Ez a legszebb! Ezt választjuk.

Aztán két libériás inas egy szép, tágas terembe vitte a fenyőfát. A falakon körös-körül arcképek függtek, a cserépkályha mellett magas kínai vázák pompáztak - oroszlán díszítette a tetejüket -, hintaszékek, selyemhuzatú heverők voltak a nagy szobában, meg hatalmas asztalok tele képeskönyvekkel, játékokkal, amelyek százszor száz tallérba kerültek - legalábbis így mondták a gyerekek. A fenyőfát egy homokkal megtöltött, nagy hordóba állították: a hordót senki sem láthatta, mert zöld szövettel vonták be, és egy nagy, tarka szőnyegre állították. Ó, hogy remegett a fenyőfa, hogy leste-várta, mi következik!

Inasok és szobalányok léptek a szobába, és díszítéséhez láttak. Színes papírból kivágott kis hálókat aggattak ágaira; a hálókat cukorkákkal töltötték meg; aranyozott almát, diót függesztettek fel gallyaira - úgy festettek, mintha rajta termettek volna. Ágai hegyére vagy száz piros, kék, fehér gyertyát erősítettek. Zöld tűi között babák ringatóztak, szakasztott olyanok voltak, mint az emberek, csak kicsinyek - a fenyőfa még sohasem látott ilyeneket -, fönt, a fa csúcsán pedig egy nagy aranycsillag tündöklött. Szép volt, ó, milyen szépséges szép!

- Ma este - mondták körülötte -, ma este meggyújtjuk minden gyertyáját.

"Ó, csak már este volna! - sóvárgott a fenyőfa. - Csak már meggyújtanák a gyertyáimat! Vajon mi következik aztán? Eljönnek-e társaim az erdőből, s látnak-e engem? Bekukucskálnak-e a verebek? Gyökereket eresztek-e itt, s így állok-e feldíszítve, télen-nyáron, örökétig?"

A roppant vágyakozásba belefájdult a kérge, a kéregfájás pedig éppen úgy gyötri a fákat, mint az embereket a fejfájás.

Aztán végre meggyújtották a gyertyákat az ágain. Micsoda ragyogás! Micsoda pompa! A fenyőfának minden ága beleremegett; az egyik gyertya le is perzselte zöld tűit egy jó darabon.

- Jaj, istenem! - kiáltozták ijedten a szobalányok, s gyorsan eloltották a tüzet.

Most már vigyáznia kellett, nehogy megint elfogja a remegés. Pedig ó, hogy félt! Folyton attól reszketett, hogy elveszíti valamelyik ékességét - szinte eszét vette a kápráztató ragyogás. De egyszer csak kitárult a szárnyasajtó, s egy sereg gyerek rontott be, olyan hevesen, mintha föl akarnák dönteni a fát. A felnőttek nyugodt léptekkel követték őket. A kicsinyek némán álltak egy pillanatig, aztán megint kitört belőlük az ujjongás, de úgy, hogy zengett belé a nagy szoba. Körültáncolták a fenyőfát, és egymás után szedegették le róla az ajándékokat.

- Mit akarnak? - töprengett a fa. - Ugyan mi lesz velem?

A gyertyák tövig égtek az ágain, s akkor gyorsan elfújták őket, aztán megengedték a gyerekeknek, hogy leszedjék a fáról, amit csak megkívánnak. Azok megrohamozták, hogy csak úgy recsegtek az ágai; ha a csúcsát meg az aranycsillagot nem erősítették volna a mennyezethez, talán fel is döntik.

A gyerekek boldogan ugráltak körülötte pompás játékaikkal; a fára már ügyet se vetett senki, legföljebb az öreg dajka pillantgatott ágai közé, de ő is csak azt nézte, nem felejtettek-e egy almát vagy fügét a fán.

- Most egy mesét! Egy mesét! - hízelegtek körül a gyerekek egy alacsony, kövér embert, és odavonszolták a fenyőfa alá. A kövér ember leült a fa tövébe.

- Itt erdőben vagyunk - mondta -, s hátha a fának is hasznára válik, ha meghallgatja a mesét. Hanem igazán csak egy mesét mondok el. Válasszatok: Mákszem Matyiról akartok hallani, vagy Együgyű Jankóról, aki lebucskázott a grádicson, mégis becsületet nyert, és feleségül kapta a királykisasszonyt?

- Mákszem Matyiról mesélj! - kiáltották néhányan. - Együgyű Jankóról! - követelték a többiek. Nagy zsivaj kerekedett. Csak a fenyőfa állt szótlanul és tűnődve, s azt gondolta: "Velem már nem is törődnek!" Pedig hát ő már kivette a részét a dicsőségből.

És a kövér ember mesélt Együgyű Jankóról, aki lebucskázott a grádicson, mégis becsületet nyert, és feleségül kapta a királykisasszonyt. A gyerekek tapsoltak, és azt kiabálták:

- Mesélj még! Mesélj!

Mákszem Matyi történetét is hallani szerették volna, de be kellett érniük Együgyű Jankóval.

A fenyőfa némán és elgondolkozva meredt maga elé: az erdei madaraktól nem hallott efféle mesét soha. "Együgyű Jankó lebucskázott a grádicson, mégis megkapta a királykisasszony kezét! Igen, úgy látszik, ez a világ sora!" - tűnődött, és elhitte a mesét az utolsó szóig, hiszen olyan derék embernek látszott, aki elmondta! "Bizony, bizony, ki tudja! Hátha egyszer én is lebucskázom a grádicson, és királykisasszonyt kapok feleségül!" - álmodozott. S már előre örült a másnapnak; biztosan újra gyertyákkal, játékokkal, aranyos gyümölcsökkel ékesítik fel.

"De holnap nem remegek! - fogadkozott. - Szívből örülök majd a pompámnak. Holnap újra meghallgatom Együgyű Jankó történetét, talán még Mákszem Matyiét is", és hallgatagon, tűnődve virrasztott egész éjszaka.

Reggel inasok és szolgák léptek a nagy szobába.

"Újra feldíszítenek!" - gondolta ujjongva a fenyőfa.

De megfogták, és kivonszolták a szobából, fölvitték a lépcsőn a padlásra, s egy sötét zugba állították, ahová egyetlen napsugár sem ért el.

"Hát ez meg micsoda? - kérdezte magában a fa. - Mit csináljak itt? Hiszen ide egy hang se jut el hozzám!"

Nekidőlt a falnak, és gondolkozott, gondolkozott: Ráért: napok mentek, éjszakák múltak, de a padlásra nem ment föl senki. Végre megjelent valaki, de csak azért, hogy néhány ládát állítson a sarokba. A fenyőfa ott állt a sötét zugban, s már úgy látszott, hogy mindenki megfeledkezett róla.

"Odakinn most tél van - vigasztalta magát. - Kemény és fagyos a föld, hó takar mindent. Most nem tudnak elültetni, azért kell ebben a zugban megvárnom a tavaszt. Lám, gondot viselnek rám. Milyen jók is az emberek! Csak olyan sötét ne volna, s akadna valami társam!"

- Cin, cin! - cincogta egy előiramodó egérke. Aztán odaszaladt egy másik is. Körülszimatolták a fát, és besurrantak az ágai közé.

- Rettenetesen hideg van! - panaszkodtak a kisegerek. - Különben egészen jó itt, igaz-e, te öreg fenyő?

- Nem vagyok én öreg! - felelte a fenyő. - Vannak nálam sokkal öregebbek.

- Honnan jöttél? - kérdezték az egerek. - És mit láttál? - Szörnyen kíváncsi szerzetek voltak. - Mesélj nekünk a világ leggyönyörűbb helyéről, ha ugyan jártál ott! Voltál-e az éléskamrában, ahol sajtok illatoznak a polcon, és sonkák lógnak a rúdról? Ahol faggyúgyertyán táncol az egérnép? Soványan megyünk be oda, és kövéren jövünk ki. Jártál-e ott?

- Ott nem jártam - felelte a fenyőfa. - De mesélek nektek az erdőről, ahol nap süt, és madarak énekelnek.

És elmesélte egész ifjúságát. A kisegerek még sohasem hallottak ilyen mesét, buzgón hallgatták, és azt mondták a végén:

- Ó, de sok mindent láttál te! És milyen boldog voltál!

- Boldog? - kérdezte a fenyő, aztán újra végiggondolta, amit elmondott. - Csakugyan, egészen szép idők voltak azok!

Aztán elmesélte, mit látott karácsony este, amikor mézeskaláccsal aggatták teli, gyertyákat gyújtottak az ágain.

- Ó! - álmélkodtak az egérkék. - Milyen boldog is lehettél, öreg fenyő!

- Mondtam már, hogy nem vagyok öreg! - bosszankodott a fenyő. - Ezen a télen hoztak az erdőről. A legszebb korban vagyok. Csak nagyon magasra nőttem.

- Olyan szépen tudsz mesélni! - lelkesedtek a kisegerek. És másnap éjjel magukkal hoztak még négy egérkét, hogy azok is hallhassák a fenyőfa meséit. A fenyő pedig minél tovább mesélt, annál jobban emlékezett ifjúságára, és azt sóhajtotta magában:

"Mégiscsak szép idők voltak azok! De visszatérhetnek, még visszatérhetnek egyszer! Együgyű Jankó is lebucskázott a grádicson, mégis megkapta a királykisasszony kezét, hátha nekem is királykisasszony jut feleségül!" - és az erdő legszebb fiatal nyárfája jutott az eszébe. Az ő számára az a kis nyárfa volt a világ legszebb királykisasszonya.

- Ki az az Együgyű Jankó? - kérdezték az egérkék. És a fenyő elmondta nekik az egész mesét - karácsony este minden szavát megjegyezte magának. Az egerek majdnem a fa csúcsáig szökdeltek gyönyörűségükben. A következő éjjel már egész sereg egér hallgatta a fenyőfát, vasárnap pedig két patkány is odavetődött, de ezek ócsárolták a mesét, s elszomorították vele az egérkéket. Most már nekik sem tetszett olyan nagyon a fenyőfa meséje.

- Csak ezt az egyetlenegy mesét tudod? - kérdezték a patkányok.

- Csak ezt - felelte a fenyő. - Életem legboldogabb estéjén hallottam, csakhogy akkor még nem tudtam, milyen boldog vagyok.

- Nyomorúságos mese ez! Nem tudsz olyat, ami faggyúról meg szalonnáról szól? Valami éléskamramesét?

- Olyat nem tudok - mondta a fenyő.

- Akkor ajánljuk magunkat! - És a patkányok faképnél hagyták. Lassanként a kisegerek is elmaradoztak, és a fenyőfa keserűen sóhajtotta - Milyen jó is volt, amikor a fürge kisegerek körém telepedtek, és a meséimet hallgatták! Ők is elfelejtettek. Most már csak akkor leszek boldog, ha egy napon levisznek innen.

De mikor lesz az, mikor?

Egy reggel emberek jöttek fel a padlásra, félretolták a ládákat, és kiráncigálták a sötét zugból a fenyőt. Nem bántak éppen szelíden vele, odacsapták a padlóhoz, s egy szolga már vonszolta is a lépcső felé, ahol fényesen sütött a nap.

- Újra kezdődik az élet! - ujjongott a fenyő. Érezte az üde levegőt, az első napsugarakat - kinn volt az udvaron. Olyan gyorsan történt vele mindez, hogy ideje sem volt végignézni magát. Volt elég látnivaló körülötte. Az udvaron túl viruló kert illatozott; rózsák hajoltak üdén, mosolyogva az alacsony sövényre, a virágzó hársak között fecskék cikáztak, és boldogan csivitelték: "Csivitt, csivitt, a párom, az van itt!" De persze nem a fenyőfára értették.

- Most aztán élek! - örvendezett a fenyőfa, és kinyújtóztatta az ágait, de jaj, megsárgult és elszáradt minden kicsi tűlevele.

Ott hevert csalán és gaz között az udvar sarkában. De a csúcsán még ott tündöklött az aranycsillag, s visszaverte a napsugarakat.

Az udvaron vidáman játszottak a gyerekek, akik karácsony este körültáncolták a fenyőfát, és annyiszor örültek neki. A legkisebbik most odaszaladt hozzá, és leszakította csúcsáról az aranycsillagot.

- Nézzétek, mit találtam ezen a csúnya, vén karácsonyfán! - kiáltotta, és rátaposott a száraz ágakra, amelyek recsegve törtek le kis csizmája alatt.

A fenyőfa elnézte az üdén virágzó, szép kertet, aztán végigtekintett magán, és szégyenkezve vágyott vissza a padlás sötét zugába. Az erdőre gondolt, üde ifjúságára, a vidám karácsonyestre meg a kisegerekre, akik olyan gyönyörűséggel hallgatták Együgyű Jankó meséjét.

- Elmúlt, minden elmúlt! - sóhajtotta a szegény fenyőfa. - Mért is nem örültem akkor, amikor még örülhettem volna? Most már késő!

Jött egy fejszés ember, és fölvágta a fenyőfát; jókora nyaláb aprófa lett belőle. Föllobogott a nagy üst alatt, s mélyeket sóhajtott, olyan hangosan, hogy puskaropogásnak hallatszott. A kint játszadozó gyerekek be is szaladtak, leguggoltak a tűzhely elé, belenéztek, és harciasan kiabálták: "Piff-puff!" A fenyőfa pedig minden roppanásnál - egy-egy sóhaj volt minden roppanása - egy nyári napra gondolt, vagy egy téli éjre kinn az erdőben, amikor csillagok szikráztak fölötte; a karácsonyestre gondolt meg Együgyű Jankóra, az egyetlen mesére, amit hallott és elmesélt. Végül nem maradt belőle más, csak egy marék hamu.

A gyerekek tovább játszottak az udvaron; a legkisebbik a mellére tűzte az aranycsillagot, amely azon a boldog estén a fenyőfa legszebb ékessége volt. De annak az estének vége; vége a fának is, vége a mesének is; vége, vége - minden mesének ez a vége.

A kis gyufaárus lány

Mára Andersen fájdalmasan szép meséjét hoztam el nektek. Az igazit, mert készült belőle bábjáték, aminek nem az a vége, mint amit Andersen megírt. Azért az eredetit választottam, mert ettől a végtől megkapó, gyönyörű ez a mese. Gyerekkoromban mindig sírtam mikor Anyum olvasta nekem, szerettem volna, ha más a vége. Még ma is elpityeredem, ha olvasom, de felnőttként már tudom, hogy Andersen nem írhatott más véget a mesének, még ha ennyire szívbemarkoló is. 

A kis gyufaárus lány

Kegyetlen hideg volt, hullott a hó és már sötétedett; az esztendő utolsó napját mutatta a naptár. A kemény hidegben egy szegény kislány járta a sötétedő utcákat, hajadonfőtt és mezítláb. Amikor elindult hazulról, még volt papucs a lábán, de annak nem sok hasznát vette. Mert a papucs nagy volt, igen nagy - az édesanyja hordta valamikor -, s ahogy két arra vágtató kocsi elől a járdára ugrott, egyszerre maradt le a lábáról mind a két papucs. Az egyikkel egy suhanc szaladt el - azt mondta, majd bölcsőnek használja, ha megházasodik, a másikat pedig meg se találta a szegény kislány.

Mezítláb járta hát az utcákat, és kicsi lábát kékre-vörösre csípte a kegyetlen hideg. Rongyos kis kötényét összefogta: egy halom kénes gyufa zörgött benne, egy skatulyát meg a kezében szorongatott. Egész álló nap hiába kínálgatta portékáját, egy szál gyufát se vettek tőle, és alamizsnát se adott neki senki: Éhesen és hidegtől reszketve vánszorgott tovább; szívszakasztó látvány volt szegény. Csillogó hópelyhek tapadtak szépen göndörödő, hosszú szőke hajára, de nem is gondolt vele.

Az ablakokból ragyogó világosság és sült liba pompás jó szaga áradt ki az utcára, hiszen ünnep volt, szilvesztereste. A szegény kis teremtésnek folyton csak ez járt az eszében.

Behúzódott egy zugba, egy kiszögellő ház sarka mögé, s maga alá húzta csupasz lábát. Ott még jobban didergett, majd megvette az isten hidege, de hazamenni nem mert, hiszen egész nap egy garast se keresett, s az apja biztosan veréssel fogadná. Különben otthon se jobb, padlásszobájukban farkasordító hideg van, a tető hasadékain besüvít a szél, hiába tömték be szalmával meg ronggyal a nagyobb réseket.

Már egészen meggémberedtek a kis ujjai. De jó lenne egy szál gyufa, csak egyetlenegy szál! Ha kihúzna egyet a skatulyából, odadörzsölné a falhoz, s meggyújtaná, a lángjánál megmelegíthetné a kezét! Végre rászánta magát, s meggyújtott egy szálat. Milyen vidáman sercent, s hogy lobogott a lángja! Fényes volt és meleg, mint a gyertyaláng, s a kislány boldogan tartotta fölébe a kezét.

Csodálatos láng volt az! A szegény kis gyufaárus lány úgy érezte, mintha szép réztetejű, rézcsövű vaskályha előtt ülne - olyan jó volt nézni a tüzet, olyan jólesett melegedni mellette! Már a lábát is kinyújtotta, hogy átjárja a meleg, de abban a pillanatban kilobbant a gyufaláng, eltűnt a vaskályha, s a kislány ott ült a hideg falszögletben egy gyufacsonkkal a kezében.

Elővett egy másik gyufát, meggyújtotta. Odahullt a fény a falra, tenyérnyi világosságot vetett rá, s azon a helyen átlátszó lett a fal, mint a tiszta üveg: a kis gyufaárus lány beláthatott a szobába. Hófehér terítővel letakart, nagy asztal állt odabenn, finom porcelán edények csillogtak rajta, s a közepén aszalt szilvával meg almával töltött sült liba illatozott. S ami a legcsodálatosabb volt: a sült liba egyszer csak kiugrott a tálból, s késsel-villával a hátában, bukdácsolva indult a kislány felé. De jaj, megint ellobbant a gyufa lángja, s nem látszott más, csak a puszta, hideg fal.

Újabb gyufát gyújtott: fényénél gyönyörű szép karácsonyfát látott, még szebbet, ragyogóbbat, mint amit karácsony este a gazdag kereskedő szobájában, amikor belesett az üvegajtón. Ott ült a fa alatt, s nézte a száz meg száz gyertyát az ágak hegyén, a tarka díszecskéket, amiket eddig csak kirakatban láthatott. Már nyújtotta a kezét, hogy levegyen egyet, de akkor megint kihunyt a csepp láng, és a sok karácsonyi gyertya lassan a magasba emelkedett, föl egészen az égig, s ott csupa tündöklő csillag lett belőle. Egyszer csak kivált közülük egy, s lehullott; ragyogó fénycsíkot hasított a sötét égen.

- Valaki meghalt! - mondta a kislány; emlékezett rá, hogy a nagyanyja, az egyetlen, aki jó volt hozzá, s aki már rég meghalt, egyszer azt mondta "Valahányszor lehull egy csillag, egy lélek áll az isten színe elé."

Megint odadörzsölt egy szál gyufát a falhoz, s egyszerre nagy világosság támadt körülötte. A tiszta fényben ott állt rég halott nagyanyja, és szelíden, hívogatóan nézett le kis unokájára.

- Nagyanyó! - kiáltott föl a kislány. - Nagyanyó, vigyél magaddal! Tudom, hogy itthagysz, ha a gyufa végigég, eltűnsz, mint a meleg kályha meg a sült liba, meg a gyönyörűséges szép karácsonyfa! Ne hagyj itt, nagyanyó!

És gyorsan a falhoz dörzsölt egy egész csomag gyufát, hogy marassza a kedves nagyanyót; a sok gyufa olyan fényességet árasztott, mintha a nap sütött volna. A nagyanyó sohasem volt ilyen szép, ilyen erős. Karjára emelte a kislányt, s felemelkedett vele; magasra, igen magasra, ahol nincs hideg, éhség, félelem, ahol csak öröm van és fényesség.

A hideg reggelen ott találták a kis gyufaárus lányt a házszögletben: kipirult arca mosolygott, de élet már nem volt benne, megfagyott a csodákkal teli éjszakán. Ott feküdt a halott gyermek új esztendő reggelén, körülötte egy halom gyufásskatulya és sok-sok elégett gyufaszál.

- Melegedni akart szegényke! - mondták az emberek. Nem tudta senki, mennyi gyönyörűséget látott, s milyen fényesség vette körül, amikor nagyanyja karján mindörökre elhagyta ezt a sötét világot.

Hans Christian Andersen.

Szilvási Lajos: Karácsony

 Szilvási Lajos regényei nagyon közel állnak a szívemhez. Ő tőle ajánlom most a Karácsonyt.

Pásztor Zoltán patológus főorvost harminckilenc éves korában az országúton kocsijának volánja mögött éri az infarktus. Fegyelmének maradék erejével még meg tudja állítani a kocsit. Innen szállítják be az egyik budapesti kórházban, „visszarángatják a nihilből”. Mozdulatlanul fekszik a kórházi ágyon karácsony előestéjén, de éppen ez a mozdulatlanságra ítélő állapot ad végre számára végre elég időt ahhoz, hogy végiggondolja múltját, életének olyan eseményeit, melyek hatásainak összeadódása szinte törvényszerűen vezetett az infarktushoz.

Gondolataiból, emlékeiből kirajzolódik az olvasó előtt egy évekig tartó konok küzdelem olyan emberek ellen, akik jelenünk anakronisztikus „táblabírájaként” hitbizományként akarják kezelni az élet rájuk bízott területét.

Karácsonyi történetek

Mível más csak 10 nap van hátra karácsonyig, gondoltam mindennap megörvendeztetlek benneteket, egy történettel, amit érdemes elolvasni. Karácsonyra hangolódás képpen, vagy csak úgy. A tíz történetből az első: A Karácsonyi ének.

Ha szükséged van egy kis felüdülésre, egy bájos történetre, akkor el kell olvasnod ezt a történetet. Mióta Dickens 1843-ban megírta, töretlen népszerűségnek örvend a regény. A főszereplő Ebenezer Scrooge, a fösvény uzsorás, lelketlen milliomos, aki utál minden szépet és jót sőt a karácsonyi ünnepeket és annak készülődését egyenesen gyűlöli. Egy karácsony éjjelen három szellem látogatja meg egymás után. Az első, az elmúlt karácsony szelleme Scrooge gyermekkorát idézi fel, elmúlt karácsonyait, és egyben megmutatja azokat az eseményeket, amik Scrooge jellemének kialakulásához vezettek.

A jelen karácsony szelleme megmutatja neki unokaöccse, Fred és alkalmazottja, Bob Cratchit otthonát. Cratchit szegény ember, kevés a fizetése, nincs pénze mozgássérült kisfia, Tim kezeltetésére sem. Scrooge sajnálni kezdi a kisfiút.

A harmadik, a jövő karácsony szelleme megmutatja Scrooge-nak, milyen lesz a jövő, ha nem változtat viselkedésén. Ez a szellem a legfélelmetesebb, külseje a „nagy kaszást” idézi fel. A szellem megmutat Scrooge-nak egy letakart halottat, akiről senkinek nincs egy kedves szava és akinek a halálán mindenki örvendezik, és azt is megmutatja, hogy a kis Tim meghalt kezeletlen betegsége miatt, és családja gyászolja. Ezután Scrooge látja a saját sírját is, és ráébred, hogy a halott, akit senki nem szeretett, ő maga. Scrooge megváltozik az átélt élmény hatására, kedves, jólelkű emberré válik. Tim sem hal meg, mert Scrooge fizeti a gyógykezelését.