Diótörő

A diótörő történetét eredetileg E.T. A. Hoffmann vetette papírra 1816-ban, A diótörő és az Egérkirály címmel (Nußknacker und Mausekönig). Ha jól megnézzük, Hoffmann meséjében a karácsony valójában csak díszlet, ürügy, amellyel az író elviheti olvasóit egy olyan világba, amelynek határát ő maga időről időre átlépte. Hoffmann ugyanis egész életében a valóság és a fantáziavilág határmezsgyéjén egyensúlyozott. Élete a meghasonlottság jegyében telt. A poznani bíróság titkára lett, de tehetsége ennél jóval többre predesztinálta. Igen sok műfajban megmutatkozott ez a tehetség, de ő maga a zenei képességeit becsülte a legtöbbre.

1808-ban, tisztviselő munkakörét feladva, a bambergi színházban karmesterként vállalt állást, majd Drezdában, Lipcsében volt zeneigazgató, és zenekritikai írásaival is felhívta magára a figyelmet. Kiválóan rajzolt és festett, karikatúráiban éles tükröt tartott kora művészvilágának és arisztokráciájának. De hiába volt sikeres, hat év „művészi kitérő után” 1814-ben visszatért eredeti foglalkozásához: Berlinben minisztériumi állást vállalt. Munkája során nap mint nap szembesülnie kellett a hétköznapok realitásával, amiből, úgy érezte, egyetlen menedék az alkohol. Ennek a kettős, szürrealisztikus világnak a szülöttei Hoffmann bizarr meséi és történetei, amelyek csakúgy, mint szerzőjük, a valóság és a fantáziavilág határmezsgyéjén egyensúlyoznak.

A diótörőbábu eredeti történetében is egy teljesen hétköznapi, polgári család ünnepébe csöppenünk bele, ám a cselekmény igen hamar átlép a képzelet világába. Ez a világ azonban közel sem olyan kiegyensúlyozott, mint a tündérmesék univerzuma, a képek őrült módon kavarognak, hogy végül a szerző átlépje a mese határát: A diótörőt átemeli a hétköznapokba, s a főszereplő kislány, Marika jegyesévé teszi. Marika és a diótörő-herceg csodás utazásokat tesznek a fantázia birodalmában, mindeközben az egérkirálytól és annak alattvalóitól menekülnek.

„A menyegzőn huszonkétezer, ragyogó gyöngyökkel és gyémántokkal ékes baba táncolt. Marika a mai napig királynője annak az országnak, ahol csillogó Karácsonyfa-erdőket, áttetsző Marcipán-palotákat, egyszóval a legpompásabb és legcsodálatosabb dolgokat láthatja, akinek a látásra szeme van” – fejezi be a történetet Hoffmann, és mind a mai napig „látóvá” tudja tenni olvasóit. De amikor becsukjuk a könyvet, tudjuk, hogy a nyárspolgárok világában nincs esélye Diótörőnek herceggé válni, mint ahogy a világ egyik tündéri tehetséggel megáldott írója is kénytelen volt alkoholista tisztviselőként leélni az életét.

Idősebb Alexandre Dumas 1844-ben erőteljesen átdolgozta Hoffmann történetét. Ezt a verziót kapta kézhez Csajkovszkij Ivan Vszevolozsszkijtól, a Cári Színházak akkori főigazgatójától. A megrendelés egy mesebalett megkomponálására szólt, amelyhez a legendás Marius Petipa, a Szentpétervári Birodalmi Színház francia származású táncos-sztárja készítette el a koreográfiát.
Csajkovszkij nem örült a felkérésnek. A történet alapötlete tetszett neki, ám Petipa több helyütt értelmetlenül megváltoztatta a mesét, hogy minél több látványos balettjelenetet komponálhasson.

Mindehhez hozzájöttek a szemkápráztató díszletek és jelmezek, így a látványosság nemcsak Hoffmann meséjén, hanem Csajkovszkij zenéjén is felülkerekedett. Csajkovszkij mindezek ellenére igen rövid idő alatt megírta a balett zenéjét, amelyet 1892 decemberében mutattak be a Marinszkij Színházban, „A diótörő” címmel. A darab már ekkor hatalmas sikert aratott, s ez a sikersorozat a mai napig megállíthatatlanul folytatódik tovább.